Hong Kongtól Kuala Lumpurig

Hazaértünk rendben, aki kíváncsi a naplón kívül is még valamire, megtalál bennünket.
Dióhéjban: nagyon jól éreztük magunkat, kipihentük az itthoni fáradalmakat, kitisztult fejjel látunk neki az új feladatoknak.

zárszó (hogy a szépre emlékezzünk):
Gabi top 5 élmény:
- Hong-Kongban nézni a panorámát a Victoria-csúcsról;
- a Li-folyón hajózni bambuszcsónakon Yangshuo felé;
- a feléledő esti Hanoiban helyi menüt enni a Geckóban;
- delfint lesni a Mekongon és oda felé tuktukozni a folyó mentén Kambodzsában;
- búvárszemüveggel óriásteknőst látni Malajziában.

Áron top 5 élmény:
- Hong-Kongban nagy Buddhához menni felvonóval, Victoria-csúcsra menni fogaskerekűvel és közte mogyoróvajas gofrit enni ugyanazon a napon;
- hajózni a Li-folyón bambuszcsónakon Yangshuo felé;
- Cat Ba szigeti túra után kisétálni a kikötőhöz, onnan motorcsónakkal hazahajózni a Halong-öböl sziklái között;
- Geckóban vacsorázni és közben felülről nézni Hanoi óvárosát;
- pár méterről nézni a lassan tempózó óriásteknőst, az uzsonnázó cápákat és a korallerdő színes halrajait.
 

Utazásunk végéhez értünk, Malajzia fővárosában is a pihenésé volt a főszerep. Az egzotikus hangzású Kuala Lumpur belülről kevésbé egzotikus, inkább nagyon nyugat-európai. Nem csináltunk magunknak sok programot, de megjártuk a nagy parkot az orchidea-kerttel, megcsodáltuk az iszlám művészet múzeumának kiállítását, sétálgattunk a kínai és indiai negyedekben. Kuala Lumpur nagy bevásárlóközpontként is hirdeti magát, ezt is teszteltük a központban lévő plázákban. Mennyiségre is sok bolt van, akkorák a plázák, hogy az egyiknek a negyediktől a hetedik emeletéig vidámpark is befér hullámvasúttal. A tucatnyi pláza a városközpontban tömörül. Van Skála Metró-szerű, sok butikkal telerakott, van világmárkák boltjaival operáló (Westendszerű, még a márkák is hasonlóak) és van luxuspláza is luxusmárkákkal, extra kivitellel. Az elején csak érdekességképpen néztünk be, de aztán visszajártunk, amikor egyre-másra jöttek a 70%-os engedmények. Az lett a vége, hogy nekünk végül így marad meg a nagy városok emléke:
Hong Kong: városnézés, Hanoi: gasztroélmények, Kuala Lumpur: vásárlás.
Sok helyen jártunk, most pedig már indulunk haza!

Siem Reapból repülővel mentünk Kuala Lumpurba, Malajzia fővárosába. Tulajdonképpen Thaiföldet repültük át, nem a mostani zavargások miatt, hanem eredetileg sem szerepelt az útitervünkben. Kuala Lumpurból rögtön Malajzia legnagyobb nemzeti parkja felé vettük az irányt. Jó utak vannak, a buszok jóval könnyebben küzdik le a távolságot, mint Kambodzsában és Vietnámban. A Taman Negara egy esőerdő (már nagyon közel vagyunk az egyenlítőhöz), és teljes természeti védettséget élvez a növény- és állatvilága. Tényleg látványosan élvezik is ezt a nyugalmat, a bejárathoz menő háromórás hajóúton a folyó mentén több játszadozó majomcsapatot is láttunk. A zöld minden árnyalata előfordul itt, az aljnövényzettől a magasra nyúló fák különböző színeiben. Kocabotanikusként azt figyeltük meg, hogy az otthoni túrázásoknál egy-egy fafajta a meghatározó az erdőben (bükkös vagy fenyőerdő), az esőerdőben pedig egymás felett nőnek a buja rétegek az aljától a több tízméteres tetőig. A klíma szerintünk kellemesebb, mint Hoi An – Kambodzsa vonalon, gyakran esik, és mindig nagyon nagy a pára, de egy pár megváltó fokkal kisebb a forróság. Az esőerdőben túrázni tulajdonképpen olyan, mint az otthoni pálmaházakban gyalogolni, csak sokkal nagyobb a zaj: ciccegnek, hegesztenek a bogarak, kiabálnak az emlősök. A bent alvós, sátorozókhoz képest mi csak kisebb gyaloglásokra vállalkoztunk, amik közül a legnagyobb attrakció egy függőhidas panorámaséta volt a fák tetején. A ruháink nagyon gyorsan fogytak, mert öt perc alatt izzadtuk vizesre őket, úgyhogy megvolt a testmozgás is.

A Taman Negarából a keleti partra mentünk, a Perhentian szigetekhez. Két sziget van: kicsi és nagy, mi a kicsin laktunk, ahol csak negyed óra átmenni a keletiről a nyugati partra, de a nagyobb is csak párszor ekkora. Ezek a szigetek is teljesen trópusiak, dzsungel borítja őket, de ahol a tengerpartig nem érnek a fák, ott fehér a homok és türkiz a tenger. Ez a rész is természetvédelmi övezet, vigyáznak a tenger tisztaságára. Alig hihető, hogy ilyen strandok mellett is van népszerűbb időtöltés a napozásnál és fürdőzésnél, pedig van: a búvárkodás. Van itt minden szinten szinte minden: roncsmegfigyeléstől a több napos palackos tanfolyamokon át a két órás szemüveg, pipa kezdő szintig. Én az utóbbit kinéztem magamnak, Gabi meg rám hagyta, hadd menjek, ő addig napozik. Aztán végül úgy döntött, nem drága, eljön ő is, két óráig kibírja, és majd a motorcsónakban napozik, amíg én ugrálok. Lelövöm a poént: annyira élveztük, hogy a végén azonnal megbeszéltük, hogy másnap is megyünk ugyanerre. Hogy mi tetszett ennyire? A program szerint három helyre visznek motorcsónakkal: teknős pont, korall pont és cápa pont. És tényleg ezek voltak. Óriás teknős úszott alattunk három méterrel (annyira tiszta a víz, hogy jól látható, ahogy lomhán tempózik), a korall sok-sok ezer színes kis halának rajai között lebegtünk, és megnéztük, amint öt kis cápa uzsonnázik alattunk. (Először tartottunk a cápáktól, de a helyiek annyira meggyőzően mondják, hogy náluk mindenki barátságos.) Nem ragozom tovább, és ezt persze fotózni se tudtuk, de a másnapit is ugyanennyire szerettük. A konyha is jó, reggelire jönnek az ismeretlen gyümölcsök turmixai, esténként pedig a grillezett tengeri herkentyűket tálalják: homár polippal és rákkal meg én nem is tudom micsodák (ezért is maradok a csirkés szendvicsnél).
A mostani élményeket már a korábbi bosszúságok se csorbítják, szabott árak vannak, azt kapjuk, amit ígérnek, sőt, sokszor hozzátesznek egy kis pluszt, a maláj vendégszeretet tényleg tapasztaljuk.

Utazásunk talán legnevezetesebb célpontja Angkor régi városa és templomai voltak. Mindenféle világ csodája közül azok közé tartoznak, amelyek viszonylag épségben megmaradtak. A legnagyobb kárt szinte a gyűjtők tették bennük, amikor egy-egy darabot házi kollekciójukba vittek. Mi nem igazán tudtuk elképzelni, hogy milyen lesz, ezért íme néhány tudnivaló: (hogy aki nem ismerné, ne kelljen utánanéznie):
A khmer (kambodzsai) civilizáció fénykorában, (ami nagyjából a mi Árpád-házunkkal esett egybe) számos templomot-kolostort építettek egymáshoz közel, Angkor városa köré. Magát a várost is ebben az időben fejlesztették királyivá. A templomok nagy területen helyezkednek el, a látványosság egyik végétől a másikig több mint 20 kilométert kell utazni.
Amíg az egyiptomi piramisokról hiányzik a márványbevonat, meg a sok arany a belsejükből, és a görög csodák romos állapota alapján lehet képzelegni az eredetijükről, addig a khmerek a kőfaragásban lelték meg a díszítés fontosságát, így a templomok és a város királyi része jó állapotban maradt meg. Az épületeket csak valamikor a XIX. században kezdték feltárni, mert benőtte őket a dzsungel.
Három napig csodáltuk a templomokat és az épületeket, lenyűgözőek voltak, gondolkodtunk, hogy mihez lehet hasonlítani ezt a kambodzsai csodát, de nem találtuk párját. Szerencsére az infrastruktúra is kiépült, az épületek között jó utak vannak, úgyhogy a tuktukunk (a lovas hintó robogóval modernizált változata) gyorsan hozott-vitt minket. Amennyire tudtunk, küzdöttünk a hőséggel, fél ötkor keltünk, napkeltére mentünk és dél körülre már menekültünk a hűvösbe. Reggel nyolc körül már perzselt a nap, 10-kor pedig grillezni lehetett volna a köveken. A romokhoz vezető úton van egy újnak tűnő múzeum is, jól tettük, hogy megnéztük, mert légkondicionált és sok mindent könnyen emészthetően elmagyaráz Angkorról. Utóbbi is fontos, mert bár olvastunk előre, nagyon más kultúra, vallás, történelem az itteni, úgyhogy nekünk, laikus turistáknak, nehéz elkapni a finomságokat, amik a habot adhatják a tortára egy-egy templomnál.
 

Ez a fantasztikus látványosság minden khmer (kambodzsai) számára nagy fontossággal bír. Ott van a zászlójukon az egyik épület sziluettje, és még a legtávolabbi (banlungi) szállodákban is óriási Angkor képek fogadják a látogatót. A múzeumban pedig már tündöklő ős-khmer kultúráról is olvashattunk, ami a régiós szomszédokénál sokkal régebbi (annyit azért a korrektség kedvéért odatettek, hogy a khmer civilizáció kezdetét az egyidejű pontos kínai leírásokból tudjuk).
Jó ez, ha van egy szegény népnek mire büszkének lennie, de az út során egyre többször jutott eszünkbe a közgazdászok által többször megfigyelt kincsek átka. Eszerint, nem biztos, hogy jó, ha valaki valami nagy kincsre lel, mert ellustíthatja, illetve a nép akkora energiát fordíthat a kincsek elosztására, hogy az más fontos tevékenységektől von el munkát, amik így nem annyira fejlődnek (Váradi Balázs ír itt a jelenségről részletesebben és szellemesebben.) És mintha Kambodzsában is ez történne. Mindenki a romokból akar megélni minden áron. A turistákat becsapják, óriási árakat mondanak, szolgáltatni viszont még nagyon fejlődő szinten tudnak. Vietnámban az olcsóbb szállásokon is minden nap takarítottak, tisztogattak legalább egy felmosás erejéig. Itt meg sokszor azon bosszankodtunk, hogy vajon azért kérnek meg rá, hogy a hotelbe lépve vegyük le a cipőnket, hogy a talpunkkal szedjük össze a koszt? Közben meg jókat nevettünk a pihenés kambodzsai formáján: míg otthon a lapátra-ásóra támaszkodás a divat (hogy ne csak más szemében a szálkát: én meg a billentyűzetre szoktam ráaludni), itt úgy ültek-feküdtek az őrök, hotelportások, hogy a végtagjaik lógjanak (talán így még jobban zsibbadhat a fej, amíg a végtagokba megy a vér). És kétszer is átkutatták a csomagunkat, egyszer a hotelben (eredmény: mínusz egy kis készpénz és egy fél parfüm), egyszer a repülőtéren (mínusz egy ötéves törött mobiltelefon). Mind a kétszer biztosak lehettek benne, hogy turistákat lopnak meg, úgyhogy nekünk ne emlegesse semmilyen útikönyv a vendégszeretetüket. Persze tudjuk, nagyon mélyről kell felkapaszkodnia az országnak, a Pol Pot rezsimben úgy irtották negyven éve az értelmiséget, hogy aki beszélt idegen nyelvet vagy szemüveget viselt, azt már lelőtték. És utána még egy polgárháborút is megszenvedtek, csak alig húsz éve lett rend. Kívánjuk nekik, hogy ne sújtsa őket a kincsek átka, és húsz év múlva már az ötletes szolgáltatásokkal (királydrámák előadása Angkorban vagy hang és fényjátékok?) szerezzék meg a látogatók pénzét!
Szóval, szép volt, elég volt, irány Malajzia!

Ahogy írtuk múltkor, jól éreztük magunkat Vietnámban, úgyhogy sajnáltuk ott hagyni. Az egyetlen nehézségünk az üzletelésekkel volt, nehezen jöttünk bele az alkudozásba. Szerintem, ha nem voltunk tisztában az árakkal, akkor kb. a duplájáról indítottak, de voltak rosszabb élmények is. A Halong-öbölnél teljesen más lett a hajó, mint amit ígértek. A buszokról általában akkor is át kellett szállni, ha előtte állították, hogy nem. Vagy reggelinél egy-két plusz tétel rákerült a számlára. Szóval, mindig résen kellett lenni, de még ezzel együtt is boldogan gondolunk vissza a vietnámi részre.
Persze vártuk már a következő élményeket is. Hoi Anból, a tengerpartról este indultunk nyugatra, Kambodzsa felé. Először az utazási iroda elől személykocsival vittek a szomszéd városba, ahol egy garázsban várakoztunk a buszra. Szinte már bántuk, hogy most nem alvós busz jött értünk, amit az első furcsállás után már megszoktunk. (Az alvós busznál három sor – balra, jobbra, középen – emeletes ágyban fekszenek az utasok, majdnem negyvenen. Első látásra zsúfoltnak tűnt, de aztán rájöttünk, hogy a hosszú utakon jobban lehet rajtuk pihenni, aludni.) Reggelre megérkeztünk a célállomásra, ahol a buszpályaudvaron már senki nem tudott angolul, így alapos felderítés után kockáztattuk meg az egyik buszt, ami szerintünk irányba ment, és igazunk lett. A busz végállomásától pedig alkalmilag tehertaxivá alakult robogóval (sofőr + két utas + három hátizsák) értük el a vietnámi – kambodzsai határt, amiről kiderült, hogy nem nagy forgalmú, de működő.
A határőrök tették a dolgukat kis fabódéjukban, gyorsan elkészült a kambodzsai vízumunk is. Aztán – mintha mi se lenne természetesebb szolgálatban lévő határőröktől – felajánlották, hogy jó pénzért bevisznek a következő városig, ahonnan lehet tovább menni busszal. Nem volt nagyon jó az alkupozíciónk, úgyhogy elfogadtuk az ajánlatot és megérkeztünk Banlungba. Elég elképesztő volt a hely, a porfészek elnevezés szinte hízelgő. A városon keresztülmenő úton van csak aszfalt, a többi mind földút és száll a vörös por. Közvilágítás nincs. Megpróbáltunk utolsó erőnkkel azonnal tovább menni. Eljutottunk egy tourist infohoz (vajon ez hogy került ide, amikor még Angkorban sincs ilyen?), ahol minden zárva volt, de amikor már kezdtük volna feladni, megjelent egy sámánszerű fiú. A sámán címet nálam azzal érdemelte ki, hogy az egyik szeme rossz volt, és tudott angolul. Tőle tudtuk meg, hogy délután lehetetlen ebből a városból bárhová tovább menni, csak reggel mennek buszok, taxik. Így kénytelenek voltunk ott aludni, és másnap reggel mentünk a Mekonghoz.
Az út elképesztő volt: a város után nem volt aszfalt, a főút döngölt föld volt. És az út mentén lévő szegénységhez foghatót se láttam még Európában (pedig tavaly megjártuk Albániát is). Elszórva láttunk egy-egy házat, ami jobb esetben fából volt tákolva, de több sátorszerű ponyva is volt. Villany, víz nem jut el ezekre a lakóhelyekre, fürdőszobaként egy-egy vízgyűjtő gödör funkcionál. Nagyon megrázó volt, nem tudom, élnek-e ennél lejjebb a világ bármely részén.
120 km és hat óra után érkeztünk meg a legendás Mekong-folyó mellé Kratiébe. Kratie kicsi, de a turisták sokszor megállnak itt, főleg akik a Mekong mentén Laoszból jönnek. Azért szeretik, és mi is ezért szerettük meg, mert nagyon szép része ez az óriási Mekongnak, és nem messze fürdőznek a Mekong édesvízi delfinjei. Elmentünk, megnéztük kishajóról a delfineket, és szomorúak lettünk, hogy már csak kevesebb, mint százan vannak. Reméljük, azért nem fognak végleg eltűnni, nagyon jópofák, a tengeri rokonaikhoz képest sokkal bumszlibb, lekerekítettebb orruk van. Itt már tényleg komolyan küzdöttünk a hőség ellen: reggel és este, kalapokban és hosszú ruhában mertünk csak kimerészkedni, a többi időben lehetetlennek éreztük. Valójában éjszaka és nappal árnyékban is nagyon meleg van, biztos, hogy sehol nem jött 30 fok alá a hőmérséklet.
Kratiéből másnap a kambodzsai főváros kihagyásával (egyöntetű vélemények szerint nincs ott semmi látnivaló) a híres-neves Angkor felé vettük az irányt.
 

A világhíres Halong-öböl és a hajózás után Vietnám szárazföldjére mentünk, még a tartaléknapjainkból is itt csúsztattunk le néhányat, mert jól éreztük magunkat. Most nem annyira a látványosságoké, hanem a pihenésé volt a főszerep.

Ha Noi Vietnám fővárosa, valamivel nagyobb és többen lakják, mint Budapestet. Mi a közepén, az óváros körül múlattuk az időt. Az óvárosban kicsi utcák, szűk sikátorok és elképesztően csoportosuló szakosodó üzletsorok (festékutca, cipőutca, kilincsutca, háziállatutca, gyerekjáték-utca) vannak. A pezsgő társasági élet pedig az utcán is zajlik. Legalábbis reggel és estefelé, mert délben mindenki behúzódik a hőség elől. Tényleg, eddig még nem írtunk az időjárásról! Azért nem, mert valójában kellemes volt, szerencsénk volt vele. Az írták az útikönyvek, hogy mi a száraz-meleg évszak közepén jövünk, és ezt is kaptuk: száraz és meleg volt, a déli napsütés pedig elég perzselőnek tűnt. Ha Noiba érkezve jöttünk még jó 800 kilométert délre, és tovább melegedett az idő. Délben nem fehér embernek való a hőség, de ahogy fent írtuk, a helyiek is behúzódtak.
A kimaradt társasági életet reggel és este pótolják: mindenki kis műanyag sámlikra ül az utcákon, végérvényesen elfoglalva így a sétálók elől a járdának azt a kis részét, amit a parkoló robogók előtte még szabadon hagytak. Este – ki tudja, honnan: kapualjakból, kifőzdékből, sógor-komaasszonyoktól – előkerülnek az óvodástea ízesítésű italaik (zöld, meleg és cukros), és a szotyola. A szotyit és a meleg italt mindenki fogyasztja, de a menü még kiegészülhet gyümölcsökkel és a helyszínen (mármint a járdán), faszénen sütött kis falatokkal, amik nyersen érkeznek banánlevélbe csomagolva, általában fapálcikára húzva. Reggel pedig az elmaradhatatlan tészta-leves (noodle-soup) a sláger. Itt nem annyira különül el a reggeli a többi étkezéstől, akkor is ugyanazt eszik, és a legnépszerűbb a húsleveles szerű-étel, amit kis tálkákból szürcsölnek be. Lehet disznó-, marhahúsos, zöldséges, és lehet még bele gusztus szerinti főtt húsokat válogatni.
Reggeli után mindenki robogóra pattan, de tényleg úgy tűnik, hogy mindenki, mert hatalmas motoros hordák veszik birtokba az utakat. Némelyiken két gyerekkel négyen is ülnek, némelyiken pedig szekrénynyi holmit hurcolnak. A közlekedési táblákat, jelzéseket, javaslatként értelmezik: az egyirányú utca vagy behajtani tilos inkább csak ötlet szerintük, a zebrának meg a piros lámpának is csak a kezdő európai turisták tulajdonítanak jelentőséget. Ennek megfelelően úgy kell átkelni az utcán, hogy az ember lelép a motorosok közé, és reméli, hogy majd kikerülik. És tényleg működik a dolog, amíg átmegyünk egy kisebb utca túloldalára, hat-nyolc motoros kerül ki lassítás nélkül. Persze nem mennek iszonyatos gyorsan: a szabályok nélküli működésnek van ára: lassabban hömpölyög a közlekedés (közgazdászoknak: stabil, nem hatékony egyensúlyban van a rendszer). A városokon kívüli közlekedés is nagyon lassú, mert szűk utak vannak, változó állapotban. A Halong-öbölből jövet a buszon a helyi szomszédom egyébként azt a választ adta a mi Vietnám legnagyobb problémája kérdésre, hogy a közlekedés. Felületes benyomásaink alapján nem cáfolnánk.

Hanoiban esténként sétáltunk, a mesterséges tavaik körüli parkokban elviselhetőbb volt a hideg, és enni jártunk. Hitegettem Gabit előtte, hogy a beszámolók szerint itt nagyon jó a konyha, és így is lett: az ázsiai konyha húsai és mindenfajta tengeri herkentyűi, a rizsek, sült rizsek, tészták, sült tészták találkoztak a francia gyarmatosítók konyhájával, és ehhez még hozzáadódott (már Észak-Vietnámban is) az amerikaias – nyugat-európaias stílus is. Be kell vallanunk, hogy csak az étlapokból vettünk nagy mintát, az éttermekből nem, valójában az első nap estéjén talált helyünkre mentünk minden este. De minden nap újra és újra úgy döntöttünk, hogy nincs értelme váltani. Geckoékhoz (így hívják őket) be kellett menni egy szűk kapualjba és felmenni egy csigalépcsőn egy ház felső emeletére, ahonnan az óváros tetejét lehetett bámulni. Az étlap ázsiaiasan hosszú helyi-ajánlatokkal, és minden nagyon finom volt, megjöttek végre az eddig hiányzó desszertek is: flambírozott csokiöntetes banán, például. Előtte meg gyömbéres-zöldpaprikás marha kókusztejjel. Három fogás, sok-sok folyadék 1000-1200 forintért. Szóval, elmennénk ötödszörre is.
Voltunk vizibáb előadáson is (az útikönyvek szerint ez nagyon vietnámias, talán mint a budapesti Kaláka-koncert?), ahol a vízben mozgó bábokat a felszín alatti pálcikákkal mozgatva jeleneteket adtak elő a helyi legendákból. Színes volt, legalább délidőben légkondizott helyen ültünk. Úgy minősítettük, hogy annyi pénzt megért, amennyibe került. Nem volt nagyon drága a jegy.
A Ho Shi Minh mauzóleumba viszont ingyen lehetett menni, és soha nem felejthető élmény volt. Az országot egyesítő Ho-apó – aki a korábban nyugatiaskodni próbáló déliek közül jócskán küldött átnevelőtáborokba – továbbra is mindenhol ott van az egyébként teljes piacgazdaságot működtető ázsiai-kistigris országban. Minden bankjegyen az ő arcképe látható, és sok-sok óriásplakátról veti vigyázó szemeit szeretett országára. Szóval, Ho-apó emlékét egy népligetnyi városrész őrzi. Ebben három látogatható rész van: a mauzóleum (ahol így utólag lehet személyesen találkozni vele), a dolgozó-lakóhelyét bemutató korábbi elnöki részleg és a neki szentelt több emeletes múzeum.
Ha megfelelő ruhát vettél – az idősebb helyiek nagyon is kiöltöznek tiszteletük jeléül – és átengedtek a beengedő kapun, akkor besorakozhatsz a mauzóleum sorába. Kettesével kell rendeződni, már itt sem illik zsebre tett kézzel állni (tényleg tudom, szigorúan rám nézett egy katona a nyegleségem miatt), és fel kell készülni az élményre. A sorállás alatt mindenki ugyanúgy múlatja az időt: a sétány túloldalán szintén bejutásra váró több ezer óvodás nézegetésével. Az ovisok – láthatóan nem nagyon értve még a dolgot – kergetőznek, hangoskodnak vagy egymás ruhájába kapaszkodva (itt a libasort még így is erősítik) haladnak a bebalzsamozott test felé. Az egyenruhás katonák és az óvónénik pedig rutinosan, türelmesen – de a célhoz közeledve egyre határozottabban – terelik őket össze. A mauzóleumba jutva az egy emeletnyi lépcsőn mentünk fel, és egy belső terem közepén feküdt az ősz szakállú népvezér. Egy kört mehetett mindenki, de a legjobb dolga természetesen az ovisoknak volt: az övék volt a legbelső, legközelebbi, VIP-pálya, kis dobogóval magasítva, hogy onnan láthassák, aki annyira szerette őket. A teremből kijövet, a lépcsőről lejövet még meg vannak illetődve (talán nem az átszellemülve a helyes kifejezés), de a sötét épületből kiérve aztán újra övék a világ, kiabálva szaladnak szerteszéjjel. Volt aztán még itt sok minden a személyi kultuszból: Ho-apót puszilgató gyerekfényképektől kezdve a tanító kedvenc Lenin-képig, de azért mégis, a legnagyobb élményünk a több ezer óvodás Ho-apóval való ismerkedése volt.

Ha Noiból még jó 800 kilométert utaztunk délre, Vietnám közepének tengerpartjához, egy Hoi An nevű városkába, ahonnan az óváros ruhaboltjaira kevésbé, a tengerpartra – biciklivel mentünk – sokkal inkább fogunk emlékezni. Elképesztően jó adottságai vannak a strandnak: pálmasor nő beljebb, aztán finom apróhomokos a part. És állítólag Vietnám keleti oldalán, a tengerpart több száz kilométeren keresztül ilyen. Biztos ennek is tulajdoníthatóan, az itteni rész még nem annyira épült be szállodákkal, egyszerűbb, büfészerű létesítmények sorakoznak egymás után, ahol olcsó és ehető a kínálat, aztán nagy napernyők alá húzódhat be, aki nem akarja magát megperzselni a napon. Így tettünk mi is, és persze vadásztuk a hullámokat a tengerben. Aztán útnak indultunk Kambodzsa felé, de erről majd legközelebb, ez most már így is hosszú lett.

Igazán komoly piacot eddig Yangshuoban (Kína) láttunk, ami „vásárcsarnok-szerű”, két nagy teremből álló épületben volt. Egyikben számunkra ismerős és ismeretlen zöldségeket, gyümölcsöket és többnyire élő halakat, rákokat, teknősöket, kagylókat egyéb tengeri (vagyis inkább folyami) élőlényeket árultak piros-kék lavórokból. Például lehetett venni egy hálósszatyornyi békát. A nagyobb rákok lábát profi technikával megbéklyózták, hogy ne tudjanak elszaladni.
A másik teremben jobban meglepődtünk. Itt a fűszerek után következtek a madarak és az emlősök. A húst vagy élve, vagy egészben nyúzva árulták, feldolgozva (pl. szalámi, gépsonka) egyáltalán nem kapható. Középen egy kisebb fajta állatkertet találtunk: pulykák, nyulak, galambok, baromfi. A terem oldalán a hogyan-lesz-az élőállatból-húsáru folyamatot lehetett megfigyelni: egymás után ölték, forrázták, kopasztották, belezték a csirkéket, kacsákat fáradhatatlanul. És ebben a pillanatban rájöttünk, hogy a Yangshuo környéki biciklizésen előző nap miért volt olyan sok egyforma, szelíd, zsemleszínű, a németjuhásznál valamivel kisebb kutya, és hogy a piac emeletén lévő éttermet miért hívják „the best dog meat” (a legjobb kutyahús) étteremnek. Az épületben masszív dögszag terjengett, úgyhogy miután kimenekültünk a parkba friss levegőt szívni Áron már nem jött vissza a második körös szemrevételezésre. Ekkor bámultam még egy darabig a kutya feldolgozást. Nem is jött meg az étvágyam a frissen sült húsok kóstolásához, pedig a vásárcsarnok emeletéhez hasonlóan itt is lehetett állva ebédelni.

Hanoiban nem találtuk meg a hasonló piacot (az útikönyv által említett piac épületben bazár van), úgyhogy itt az utcai mozgó árusok siserehadját mesélem el. Mindenki egy-egy termékre szakosodik. Külön árulnak mangót, görögdinnyét, apró gesztenye-szerű gumókat, meg mindenféle gyümölcsöt, zöldségeket. Vannak még fánkosok és elkülönülnek a rózsa-árusok. Van, aki egy-két egész méteres halat hurcol, amiből kérésre szeletel. Vagy a biciklijükön tolják az árut, vagy pedig a vállukon átvetett hosszú bot két végére felfüggesztett óriás tányérból kínálják. Minden árus a tipikus vietnámi kis csúcsos kalapot hordja, amit minden földeken dolgozó vidéki is. A baguettesek rendszerint a fejükön egyensúlyozzák a nagy kosarakat, kezükben csak néhány árumintát tartanak. A húsosok nem mozognak, kis asztaluk (nem hűtő! és napközben kb 40 fok van) a járda közepén található, ezen néhány nagyobb cafat plusz egy bárd. Összességében arra jutottam, hogy itt lehet, hogy nincs is piac épület, semmi szükség rá. Az éttermekből kiszaladnak a pincérek az utcára hozzávalókat vásárolni, és kész is az étel.
 

Nem írtuk meg azt a posztot, amiben még utazás előtt az öt legjobban várt helyet, élményt szedtük volna össze, de nekem a Halong-öböl mindenképpen benne lett volna. Igazolta is a várakozásokat, tényleg semmihez sem lehet hasonlítani a tengernek ezt a szegletét, mindenféle világ természeti csodája szavazás élén van. Sajnos csúsztak kellemetlenségek a hajózásunkba, de ezeket biztos (stílszerűen) elmossa majd az idő.

Ott hagytuk abba, hogy hálókocsis vonattal érkeztünk hajnalban Hanoiba. Taxit alkudtunk harminc dolárról ötre (azóta is ez a legnagyobb alkudozási sikerünk) és egy külsőbb buszpályaudvarról indultunk a Halong-öböl egyetlen lakott szigetére, Cat Bára. A vállalat "okosítósnak" tűnt, roncsabbnál roncsabb buszok, minibuszok és hajók, hátsóbbnál hátsóbb kikötők jöttek az úton. De ha nem szállunk át többször, akkor nem tudtunk volna megörülni az egyik várakozásnál a baguette árusnak. Kínában nem volt kenyér, úgyhogy meg is ettünk egy egész töltelék nélküli rudat ketten. Persze ebben az is szerepet játszhatott, hogy akkor már több, mint 28 órája voltunk úton Yangshuóból. Aztán a szigetre menő hajók se voltak semmik, a beszállásnál nyakig olajos emberek kuksoltak minket a motorházból nagy kalapácsokkal a kezükben. Talán még szenet is lapátoltak, miközben mentünk. Most már kezdjük megszokni, hogy Vietnámban ilyen az utazás, ismeretlen az olyan autópálya, mint amilyenek nálunk vannak, és a duda használatát biztos kérdezik a forgalmi vizsgán is. Rövid duda: ne változtass se irányt se sebességet, mert jövök mögüled vagy szemből = kikerüllek vagy előzlek jobbról vagy balról. Hosszú duda: húzzál már az utamból mert előznélek jobbról vagy balról. A városi közlekedés egzotikumával majd a Hanoiról szóló bejegyzésben gazdagítjuk a képet.
Aztán meg is érkeztünk Cat Bára, ami - ha Yangshuo a kínaiak Okawango-oázisa, akkor - a vietnámiak Siófokja. Megy a feszítés, korzózás a parton a kikötőnél bömcsikkel, robogókkal, tandembiciklikkel és gyalog. Hotelek, vendéglők és bazársor kilométereken át. Szombaton érkeztünk, úgyhogy rögtön dupla árat kértek aznapra a szobákért (ahol volt szabad, mert több tele volt teljesen), és utólag meg is értettük, miért lehet ennyire más az ár: vasárnap a tömeg nagy része hazament a szigetről. Cat Ba szigetének Cat Ba városában nincs sok látnivaló a parti soron kívül, ott sétálgattunk, és válogattunk a legalább 50 utazási iroda közül. Mind ugyanazt a 7 fajta programot ajánlotta természetesen ár nélkül. Végül kettőre fizettünk be: vasárnap a sziget felét kitevő nemzeti park dzsungelében kirándultunk, hétfőn-kedden pedig hajóztunk az öbölben.
A dzsungeltúra nagyon jól sikerült, csak ketten voltunk a "csoportban", és a vezetőnk jó fej volt. Elvitt minket kismotorral az egyik barlangban kivájt sziklakórházba ('60 körül csinálták, és kb 15 éve zárták be). A legfelső-belső "orvosi konzultációs szobából" titkos hátsó kijáraton menekülhettek az orvosok, úgy, hogy leugrottak egy medencébe alattuk. Biztos csak a mi militáns agyunk gondolt óvóhelyre meg hadseregre a magyarázat hallatán, és a titkos szökési útvonal tényleg csak a felháborodott páciensek miatt készült. A dzsungel útvonal nem volt nagyon hosszú, de kemény volt, a sziget sziklás, így sokszor köves terepen kellett menni. Az emelkedések alatt kezdtem először érezni, hogy a páráatartalom miatt nehezebben jön a levegő. A sziget belsejében lévő falu volt a cél, ahol kaptunk ebédet, és kisétáltunk a kikötőbe, ahonnan kishajóval hoztak vissza a városba. A kishajó motorja feladta a küzdelmet, de ennek csak örültünk, mert így a vártnál többet voltunk az öbölben, aminek látványával nem lehet betelni: közel-távol kisebb-nagyobb kúphegyek, és közöttük a sok-sok facsónak kétszmelyéstől háromemeletesig.
A hajózós programon németekkel és franciákkal utaztunk együtt, összesen heten . Ez is nagyon jó volt, de csúsztak bele kellemetlenségek. A hajó komfortfokozata nem olyan volt, mint amit előtte ígértek, és ész nélkül szerveztek: kihajtottak minket a déli órákban kajakozni, ők pedig a hajó árnyékos részéről figyelték, hogy mennyit bírnak ezek a fehér európaiak. Fürdeni is olyan helyen álltak meg először, ami elég piszkos volt. (Sajnos úgy tűnik, nem eléggé vigyáznak az öbölre, szennyezik. Nekünk háztartási szemétnek tűnt egy csomó minden, és szerintünk az úszó falvakból jön a szemét.) Enni kaptunk a hajón, a körülményekhez képest nagyon jó volt az ellátás, a hátsó fedélzeten sütötték az egyszerű ételeket, csak a harmadik ugyanolyanra (ebéd-vacsora-ebéd) már ráuntunk. Este egy kis öbölben álltunk meg aludni, és itt jött a napfelkelte is. Ezek az élmények, és a sziklák közti lavírozás pedig felejthetetlen emlék maradnak a kellemetlenségekkel együtt is.

Yangshuo volt rövid kínai utazásunk utolsó állomása. Yangshuoról állandóan a Sivatagi Show Okawango oázisa jutott eszembe: a sivatagban állandóan vízért és élelemért küzdenek az állatok, de egy szerencsés helyen, az Okawango folyó deltájában mindig van víz, állandóan zöldek a növények. Az ott élő állatok pedig látványosan lustábbak, kövérebbek sivatagi társaiknál. Yangshuoról azért villant be ez a kép, mert itt is a szerencsés festői környezetnek, a Li-folyónak és a környékbeli hegyeknek köszönhetően van aranyélete a helyieknek (Ha Dobogókő a világ szívcsakrája, itt lehet Kínáé.). Tele van turistákkal, itt még nem kínaiból is sok volt. Az éttermek és a bárok éjjel-nappal tömve vannak, nem is kell annyira küzdeni a vendégekért. Az is rögtön feltűnt, hogy tényleg drága autók jönnek-mennek, BMWből is a dzsipek, meg a többi nyugati prémiummárka. Jó hír volt számunkra, hogy gyakorlatilag egy szúnyog, bogár se volt. Úgy látszik, a helyi hatóság úgy döntött, hogy a szúnyog rossz Yangshuoban, a küzdelem pedig nyilván egyoldalú volt, mert a kínaiak nyerni szeretnek.

És hogy mi hogy is töltöttük az itteni időnket?
Guilinból a Li-folyón egy hatszemélyes motoros bambusztutajjal úsztunk le Yangshuoig. Tényleg fantasztikus látvány volt, ahogy a folyó kanyargott a kúphegyek között. Ez a legnépszerűbb szórakozás errefelé, és nem is drága, szerintünk ráadásul a legkisebb-legolcsóbb hajó a legnagyobb élmény. A bambusz-hajózást mindenki kipróbálja, aki eljön errefelé, és az utcán is állandóan üldöznek a „bamboo-boat” ügynökök.
Egy napunkat biciklizéssel töltöttük a környéken, egy kisebb folyó menti útvonalat ajánlottak. Nem éppen kiépített bicikliút volt, úgyhogy szükség volt a biciklik rugójára. Itt már nem volt nagy a gazdagság, lerobbant falvak (durvább szóhasználattal putriszerűek voltak) ösvényein gurultunk időszakos motoros kísérettel, akik a túravezetésüket ajánlgatták (nem vettük igénybe a szolgáltatást, biciklis térkép alapján nélkülük is elboldogultunk). A célállomás egy kis kőhíd volt: a Sárkány-híd, aztán a folyó másik oldalán jöttünk vissza. A mi partunkra bambuszkompon jutottunk vissza, ami még itteni viszonyok között is kiérdemelte a lélekvesztő meghatározást, de minden rendben ment. Vajon mikor fog beépülni ez a környék is nyaralóövezetté? Vagyis miért nem épült be eddig? Kinek kellene a közműveket idevezetnie? Valamilyen szabályozási akadály lehet a háttérben, mert a városban látottak alapján biztos, hogy lenne kereslet az üdülőtelkekre is.
A kisvárost is körbenéztük: park, piac, sétálórészek, folyó-parti sétány is megvolt.
Az utolsó este pedig még befizettünk egy fényjátékra. Megint úgy értékeltük, hogy megérte az egyébként elég borsos jegyárat (tényleg, általános tapasztalatunk, hogy a viszonylagos olcsóság mellett a programokért tudnak számolni az itteniek is. Mondjuk, nyilván két ár van a helyieknek és a külföldieknek.) De tényleg megérte a látvány, aminek a folyó volt a színpada. Hogy is meséljük el? Talán szabadtéri színházhoz lehet hasonlítani az élményt, vagy még inkább: olyan volt, mint egy sportesemény megnyitója. A show este volt, nem tudtunk jó képet készíteni, de az érzékeltetésére ezeket lehetett róla olvasni: az rendezte, aki a pekingi olimpia megnyitóját. Az előkészületek öt éven át folytak: amíg megcsinálták a két-három kilométerre lévő hegyek kivilágítását is. Több, mint hatszázan szerepelnek benne, és többször több, mint kétszázan vannak a színpadon. Nem a történet volt annyira fontos, hanem egy-egy képnek a megformálása, kialakítása, amik egy szín köré csoportosultak. Nekem a piros, halászos tetszett legjobban, amikor vagy száz szereplő kis csónakkal evezett a vizen, és óriási piros halászhálókat mozgattak közösen.
Kínai oázisunkat jó nagy utazással hagytuk el. Reggel nyolckor indult a buszunk Yangshuoból, kora délután ért Nanningba. Itt vagy egy órát buszoztunk át a pályaudvarra, ahol elég kalandosan, az utolsó pillanatban értük el a Hanoiba tartó éjszakai vonatot. Kellemes élmény volt, valami régi időkből maradhatott berendezéssel volt felszerelve, és nem kaptunk hálótársat a négyes hálókocsiban. Hajnalban értünk Hanoiba, ahol kemény taxi-alkudozás után mentünk a buszpályaudvarra, aztán busz-busz-hajó-busz kombinációval (pedig csak egy jegyet vettünk) értünk délutánra Cat Ba szigetre.

Az utcai ételekkel Hong Kongban és Kínában eddig főleg én próbálkoztam, most összefoglalom a tapasztalataimat. Főleg a 10-15 cm-es fogpiszkáló vastagságú pálcikára felszúrt 6-8 darab apróságot árulják az utcákon. Na, mik ezek az apróságok:

• Citromsárga téglatest. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vega étel, vagy van benne hús is. (Ha igen, akkor milyen állatból.) De nagyon finom volt. (Áron szerint ebben nincs hús.)
• Mini-gombóc, állítólag a tésztájában paszírozott hal van. Lehet kérni simán, ekkor vaj-színű, vagy csípős lében megmártóztatva (ekkor bepirosodik).
• Olajban sütött, vagy gőzölt kis polipok. Ezt is be lehet mártatni a csípős lébe, vagy akár szójaszósznak tűnő fekete folyadékba.
• Mindenféle zöldséget is felszúrnak, gombát, póréhagymát, és különböző helyi füveket. Ezeket forró olajban mártóztatják, majd ecsettel bekenik kétféle szósszal.
• Egyszer egy hosszú egyenes dolgot választottam, ami spirálosan volt feltekerve a pálcikára. Kóstolás pillanatában kiderült, hogy ez valaminek a farka lehet. 1-2 nappal később egy utcai árusnál láttunk fellógatva egy kilapított kis állatot hosszú farokkal. Jaj, szerintem egy ilyennek a farkába haraptam bele (tengerimalac? sün?).
• Természetesen kis húsdarabkákat is feltűzdelnek.

Bár nem ehhez a témához tartozik muszáj megemlítenem két italt is:

• Gyömbéres forró kóla. (Így ahogy írom. Otthon is könnyű elkészíteni. Meg kell mikrózni 2-3 deci kólát és beleaprítani gyömbért. Áronnak ízlett.)
• Frissen facsart kukoricalé (ezt még nem próbáltuk).
   

Most már igazából Kínázunk: kivártuk sorunkat a határokon, és ízelítőt veszünk a világ legjobban fejlődő nagyhatalmából. Bár a hatalmas ország csak kicsi részét látjuk, a benyomások visszaigazolják a sztereotípiákat. Itt minden épül és mindenki építkezik. Hordják a teherautók az építőanyagot, és ki-ki lehetőségeitől függően ácsolja a fagerendát vagy önti a betont. A rizsteraszokat művelgető és turistákat csalogató (vagyis hmmm… megsarcoló) kisebbség a düledező vályogház helyett háromemeletes faházat épít (lent: jószágok, középen: lakók, fent: rizs- és egyébraktár), a városok szélén és az út mentén élők a lepukkant házaik helyett komfortos téglaépületeket húznak, a városokban pedig húszemeletes lakónegyedek (vagyis kerületek) nőnek ki a földből. És sosem egyesével. Ha már építenek, akkor legalább ötvenet ugyanabból a fajtából. A másolásból tényleg jók, van itt minden fajta márka kínai megfelelője: van amerikai és helyi chips ugyanazzal a kinézettel, vagy persze nagyobb hasonmás példának ott van a las-vegasi Velence hotel makaói megfelelője. Amerre mi jártunk, azért ott volt a boltokban az amerikai chips és farmer is. Az általános gondolatainkat gyűjtjük, rágjuk, majd megpróbáljuk összefoglalni, ha lesz mit.

Addig is arról, merre járunk, mit csinálunk:
A mi egy hetünk az egyik legnépszerűbb üdülőterületen telik, a Li-folyó mentén. A Li-folyó vidéke talán a klímája miatt is népszerű, de igazán egyedivé a folyó mentén emelkedő mészkőkúpok teszik, ehhez fogható látvány tényleg nagyon kevés helyén lehet a világnak. (ld. blog-fejléc)
Az első megállónk Guilin volt, ahol meglátogattuk azt a parkot, amelynek kilátópontjáról prof. dr. Sun Yat-sen és felesége egyszer fotókat készített (http://en.wikipedia.org/wiki/Sun_Yat-sen). Szép hely, és az angolra is fordított tábla alapján Sun Yat-sen igen bölcs ember volt: szerinte a kis problémák halogatása csak nagyobb gondokhoz vezet, és a nagy problémákkal való igazi szembenézés már fél megoldás. Ezekkel a magvas gondolatokkal akár búcsúzhatnánk is mostanra, ha nem útibeszámolót írnánk.
Szóval, visszatérve a kevésbé nagy dolgokhoz: a parkon kívül még két programra fizettünk be. Egy mozgásszínház előadásra (vagy hogyis kell az ilyet hívni, amikor vannak balettosok, meg zsonglőrök, meg bohócok meg artisták, meg táncosok is. Szóval: cirkusz állatok nélkül.) A megkomponált előadásban a Li-folyóhoz tartozó legendákat, érzéseket adtak elő. Nem volt gagyi, az előadók keményen dolgoztak, és jók voltak, persze könnyű jó artistákat találni a torna vezető országában, nyilván van hátország és vannak veteránok a 12 év átlagéletkorú világverő tornaválogatott mögött-mellett. Itt persze nem lehetett fényképezni, de előadás után kijöttek a jelmezükben az előtérbe, és végigvárták, amíg minden jelentkező egyenként odaáll melléjük egy fotóra. Nézőbarát gesztus.
A másik programunk rizsterasz látogatás volt. A rizstermeléshez kicsi medencéket alakítanak ki földből, és ezeket a „cellákat” árasztják el. Láttuk már a buszokból, ahogy ezeket vízibivallyal, kézi vagy motoros kapával művelik és dobálják bele a palántákat. Amikor a rizsmedencéket hegyoldalba telepítik, jellegzetes látványt nyújtanak, Rambó is kalandozott rajtuk többször, és megvédte a becsületes művelőiket (bár azok a részek nem Kínában, hanem Burmában és Vietnámban játszódtak, akár itt is forgathatták volna őket). Érdekes volt az odavezető út is, turistacsoporttal mentünk busszal, és láttuk a környékbeli falvakat. Itt láttuk először a vidéki Kínát, és valahogy úgy lehet nem bántóan politikailag korrektül megfogalmazni a helyzetet, hogy még óriási a fejlődési potenciál. Az egyik megállónál Gabi megnézte a benzinkút wc-jét, azóta szeretné kitörölni az emlékezetéből. A látogatás, túrázás szigorúan szabályozott, átmentünk egy nagy kapuszerű létesítményen, ahol nyakbavalót kaptunk, és helyi busszal vittek tovább. A hegyen egy kisebbség él, ők hozták még a ráadást a kiránduláshoz: specialitásuk a hosszú hajuk, amit csak kétszer vágnak le életükben, és előadtak egy otthoni skanzen műsornak megfelelő long hair (hosszú haj) showt.
Guilinból másnap aztán busszal – bambusz csónakkal mentünk át Yangshouba, ami a fekvése miatt a Li-folyó legturisztikusabb települése, de erről legközelebb.

Ma utazós napunk volt, eljutottunk Hong Kongból Guilinba. Reggel egy gyors hajóval mentünk Makaóba Hong Kongból kb. másfél óra alatt, és a beléptetési sorbanállások után felszálltunk a Venetian kaszinó-hotel buszára. Makaóból szinte csak a Venetiant láttuk, úgy döntöttünk, elindulunk Guilinba, mert ajánlottak egy olcsó repjegyet Guangzhou-ból (gáncsu) estére. Így átvergődtünk a határon, be az igazi Kínába, ahol az utolsó pillanatban sikerült elérnünk a Guangzhou reptérre tartó buszt, egy angolul beszélő fiú vezetett minket oda. Egyedül nem találtuk volna meg, itt már nem nagyon vannak európai betűk, és sok a busztársaság. A buszút után egy Ferihegynél kb. háromszor nagyobb helyi reptérről jutottunk el Guilinba, ahonnak taxival mentünk a szállásra. Ez a kínaiak kedvelt üdülőhelye a Li folyó partján, sétáló utcával és vendéglőkkel, de európai már nem volt a gépen, és a városban is csak nagyon ritkán látni. Persze rájuk is akaszkodnak az árusok, meg a kisgyerekek. Itt kb. három napot tervezünk maradni, és pihenünk, túrázunk, a blog fejlécében lévő Li folyós hajózás is itt lesz.

képek később

Ma kemény városnézést tartottunk:
- Kábeles kabinokkal fel és vissza a nagy Buddhához. Lehet gyalogtúrázni is, de az egy teljes nap, most nem vállalkoztunk rá. Alattunk jött a gyalogösvény, majdnem azt írtam, hogy kanyargott, de nem szeretnek itt szerpentinezni: toronyirányt kikövezik, ledeszkázzák az utat, ha hegy van, akkor csinálnak lépcsőt.
- utána a Hong Kong szigeten sétáltunk egy parkban, a belvárosban és a piacon, és nézelődtünk az emeletes villamosokból.
- helyi vendéglőben vacsoráztunk, Gabi bátrabban próbálkozik, én nem vettem zsákbamacskát, és édes-savanyú malacot ettem. Krumpli fel se merül köretként, rizst adnak mindenhol, és lehet még tésztázni (noodle), amolyan kombinált ételként.
- sötétedés után mentünk fel a Victoria csúcsra itteni siklóval, és akkor készültek jó látképek a legújabb Batman film hong-kongi jelenetének felhőkarcolóiról. Természetesen a csúcsra is felhúztak egy plázát, hogy ha már felmegy valaki, akkor tudjon magának mobiltelefont venni, ne kelljen várnia, amíg leér.

Enyém Hong Kong, Kína és Kambodzsa. Azaz ezekről a helyekről nekem kell memorizálnom és fejből felmondanom a Lonely Planetet. (Tehát én majd Vietnámban és Malajziában írok blogot.)  Addig is pár dolog gyorsan:

- az étteremben a mellettünk ülő asztalnál főtt csirkelábat választottak előételnek (kb 5 db/fő).

- mi a jázmin tea titka? Akkor is inni kell, amikor már nagyon keserű? Ma folyamtosan töltögették a pincérek...pedig már nagyon keserű volt.

- az étkezés befejeztével hogy/hova kell tenni a pálcikát? volt pálcikatartó is, vagy a tányérba kell tenni?

- a Kowloon Parkban (Kowloon Hongk Kong egyik városrésze, az ami nem szigeten van) ha felnézel felhőkarcotól látsz, ha előre nézel flamingókat látsz, ha lenézel, akkor meg teknősöket.

- a fodrászok nem ismerik a hajvasalót. Gondolom, azért, mert itt mindenkinek szög egyenes haja van.

- Én tengeri ételeket rendeltem, Áron pedig elvileg csirkét rákkal. Mikor kihozták nem tudtuk eldönteni, hogy melyik kié. A csirke valahogy eltűnt.

Még nem bírkóztunk meg a 6 órás időeltolódással, úgyhogy itteni idő szerint délután keltünk. A reggeli egy Starbucksban volt, mert még kívántuk a kávét. Utána sétálgattunk a városban és bepótoltam az otthon lekésett fodrászatot.
Az idő párás, néha csöpög, néha ömlik az eső, de nincs nagyon meleg, elviselhető a hő. Este megnéztük a tengerparti sétányról a fényjátékot, ahol a felhőkarcolókat világítják ki zenés ütemben, utána helyi étteremben vacsoráztunk egy jót.

Gondolatok Hong Kongról közgazdász szemmel:
- a fodrász annyiba került, mint otthon;
- vajon hol lehet utolérni a drága területi erőforrásról az olcsó emberi erőforrásra való helyettesítést? Talán ott, hogy kevés és kicsi a bolt, nem kirakatok vannak, hanem behívó emberek állnak az utcán, akik letámadnak, hogy gyere a belső boltjukba? Mit figyeljünk még, van tippetek?
- jól megy az üzleteknek a csoportosulás: van ékszernegyed, ruhanegyed.

- Áron bejegyzése -

Délután érkeztünk, gyorsan megtaláltuk a szállásunkat és nekiindultunk sétálni. A séta célja a helyi lovi volt, amihez át kellett kompolnunk Hong Kong sziget részére. Ez tűnik az elitebb résznek: magasabbak az irodaházak és több az étterem. Hong Kong felépítése tényleg furcsa: a limitált terület miatt a gyengébb lakórészeken is 30 emeletes házak vannak, amik elég lepukkantak még a mi paneljeinkhez képest is.

A lovi a Happy Valley nevű városrészben volt, néha éjszakai futamokat is tartanak (este 7-től 11-ig), és kinéztük, hogy pont az érkezésünk napján is lesz. Sok-sok része van a lelátónak, legalább a fele a klubtagok és a VIP-k zárt klubhelységei, ahonnan elit környezetből nézhetik a versenyt. Mi a nép részén voltunk, ahol itteni lacikonyhát és európai söröket fogyasztottak a nézők, akiknek legalább fele európai arcú volt, de persze voltak sokat tapasztalt, tuti tippeket megjátszó rutinos fogadók is. Keveset kockáztattunk, de nem bántuk, Supper Pepper nem futott be helyen. A Hong Kong Jockey Club egyébként a világ egyik legnagyobb jótékonykodó szervezete, a fogadók elvesztett pénzét teljes egészében eladományozza, úgyhogy ezért sem bántuk a veszteséget.
- képek a jobb oldalon -.

Ma városnézésre és fodrászhoz készülünk.

Athén remek repterén várjuk a Quatar Airways gépét. Szabad wifiről jelentkezünk. Szinte az első között indult el a gépünk Budapestről. Ha megnézitek a képeket, Gabi integet örömében a kihalt váróban.

Április 15-én, tervezett indulásunk napján az izlandi Eyjafjalla vulkán kitörése Európa nagy részén megbénította a légi forgalmat.

Természetesen mi a rossz felében voltunk, mert Amszterdamból repültünk volna Hong-Kongba. Mikor indultunk volna a reptérre, akkor láttuk, hogy törölték a járatunkat. Kimentünk, hogy megkérdezzük, mi történik ilyenkor. Kiálltuk a sort, és átfoglaltak minket ápr. 16-ra. Aztán az se sikerült, úgyhogy itthon maradtunk.

Kis tanulságok: a légitársaságok csak saját csoportjukon belül tudnak átfoglalni, ezért a KLM, aki az AirFrance-szal egy csapat, csak Amszterdamon és Párizson keresztül tudott volna küldeni, ott meg minden áll, és mivel a sok átfoglalás miatt minden HongKong-ba tartó járat megtelt, már csak egy héttel későbbre tudtak volna helyet adni. Inkább visszakértük a jegy árát, és próbálkoztunk utazási irodában, ahol minden légitársaságot meg tudnak nézni. Keddre ajánlottak egy kombinációt két átszállással: Bp - Athén - Doha - HongKong. Ezt lefoglaltuk, és érdekes módon csak ötezerrel volt drágább, mint a régen foglalt eredeti jegyünk.

Mivel indulás előtt elég jól elintéztük az itthoni kötelezettségeinket, hirtelen nem volt nagyon mit tennünk, videóztunk:

Könnyed erkölcsök (Easy virtue, angol szatíra)

A foszladozó angol arisztokráciáról ad képet a huszadik század elejéről. Szerepel benne Kristin Scott Thomas, Jessica Biel, Colin Firth és Gabi felismerte, hogy a filmbeli inas a Love Actually-ben azt a fiút játszotta, aki Amerikába ment barátnőért.
Rotten tomatoes tomatometer: 51%. Áron: 6/10. Gabi: 8/10.

Isten hozott az Isten háta mögött (Bienvenue chez les Ch'tis, francia vígjáték)

Kedves francia vígjáték a postamesterről, akit a francia Riviéra helyett északra helyeznek át. Kifigurázza az előítéleteket, és persze elmondja, hogy ott fogod megtalálni a boldogságot, ahol nem is számítasz rá. A franciák biztos jót nevetnek az akcentusos vicceken is.
Rotten tomatoes tomatometer: 71%. Áron: 8/10. Gabi: - (bealudt).

A bűn árfolyama - The International (The International, amerikai - német krimi)

Bankvilágban játszódó krimi Cliwe Owennel és King Kong (csak ne jutna róla is eszembe Hong Kong...) legújabb szerelmével, Naomi Watts-cal. Rosszabbat vártunk, ezt a műfajt nagyon is el lehet szúrni. NewYorkon, Milánón, Lyonon és Isztambulon át üldözik a jó fiúk-lányok a rossz fiúkat.
Rotten tomatoes tomatomter: 59%. Áron: 7/10. Gabi: 8/10.

Nem állunk le, valamivel el kell tölteni az időt, és itt van a Titanic a szokásosan erős távolkeleti szekcióval. Mai terv:

Vergődés (Choi voi / Adrift, vietnámi-francia dráma)

"Hanoi fülledt, kaotikus városa (hmmm, de jó lehet ott lenni...) a háttér az ismeretlen világ felderítéséhez, amelyben vágy és magány, szenvedély és fájdalom keveredik. Időnként olyan érzés, mintha Antonionival járnánk be Vietnamot (bejárhatjuk valaha Vietnámot?). A film Velencében elnyerte a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját."
Volt benne Hanoi, meg Halong-öböl is, ennek ellenére nem annyira ragadott meg minket.
Áron: 3/5. Gabi: 2/5.

Következő etap: este a saját készlet átismétlése:

Billy Elliot (angol dráma)

Reméljük, mindenki látta. Aki még nem, nézze meg!
Rotten tomatoes tomatometer: 85%. Gabi: 10/10. Áron: 10/10 (bealudt, de már többször látta).
 

Ez az első bejegyzésünk a gyakran ismétlődő kérdéseket és válaszokat gyűjti össze. Ha érkeznek még kérdések, akkor majd frissítjük.

Mikor utazunk?

Indulás: április 15. Érkezés: május 28.

Hová utazunk?

Az útvonalterv: Hong Kong (Makaó) - Kunming, Li folyó (Kína) - Yunnan (Kína) - Hanoi, HaLong öböl (Vietnám) - Hué (Vietnám) - Kratie, Mekong-folyó (Kambodzsa) -Angkor (Kambodzsa) - Kuala Lumpur (Malájzia) - Taman Negara nemzeti park (Malájzia) - Perhentian szigetek (Malájzia) - Kuala Lumpur (Malájzia)

Miért Ázsiába megyünk?

Merthogy utazni nyilván kell, csak az a kérdés, hová. Mi úgy döntöttünk, hogy olyan helyre mennénk, ami 30 év múlva már nem lesz ugyanilyen (ez volt az elv a tavalyi Balkán-kirándulásnál is). És legyen egzotikus is, hogy társaságban magunkra tudjuk vonni a figyelmet:
- egyes: "Jaj, tavaly a Balcsin el akartunk menni fagyizni Füredre, és elkezdett esni az eső, nagyon megáztunk."
- kettes: "Igen, el tudom képzelni. Amikor Hanoiban az éjszakai piacról mentünk vissza a szállásra, mi is bőrig áztunk, és be kellett menekülnünk egy akupunktúra szalonba, amiről kiderült, hogy háborús veterán vietkongok klubhelysége. De amikor azt mondtuk, hogy Robert de Nirot utáljuk a Szarvasvadász óta, akkor megkínáltak minket házi teknőslevessel."

Aztán Dél-Amerikával szemben már tudományos alapon döntöttünk, szempontok szerinti sorrendet állítottunk fel, és elsősorban a biztonság billentette Ázsia javára a mérleget. Dél-Amerikában kevésbé mernénk csak úgy buszozni, meg túrázni.

Hogy viszünk magunkkal 6 hétre holmit?

Természetesen nem csomagoltunk 30 zoknit, kb. egy hétre való ruhát viszünk, és majd beosztjuk. Vagy jobb esetben mosunk is. És vásároltunk egy csomó felszerelést. Új világ tárult fel előttünk, szerintem titkos kötelék képződik azok között, akik tudják, hogy mi a Vibram-talp. Felszerelésről majd később tervezünk írni részletesen. Feltesszük a listát, és fogadhattok, hogy mi lesz, amit egyszer se veszünk elő a 6 hét alatt.

Hogy engedett el a munkahelyünk ennyi időre?

Mind a ketten munkahelyet váltunk, és a váltás miatt is támadt az utazási ötlet.

Vannak ott egzotikus betegségek?

A nemzetközi oltóközpont részletes tájékoztatást ad a Nagyvárad térnél, kb. egy hónappal előtte kellett kezdeni az oltásokat. Hepatitis A-B-t meg a hastífusz elleni oltás javallott.