A világhíres Halong-öböl és a hajózás után Vietnám szárazföldjére mentünk, még a tartaléknapjainkból is itt csúsztattunk le néhányat, mert jól éreztük magunkat. Most nem annyira a látványosságoké, hanem a pihenésé volt a főszerep.

Ha Noi Vietnám fővárosa, valamivel nagyobb és többen lakják, mint Budapestet. Mi a közepén, az óváros körül múlattuk az időt. Az óvárosban kicsi utcák, szűk sikátorok és elképesztően csoportosuló szakosodó üzletsorok (festékutca, cipőutca, kilincsutca, háziállatutca, gyerekjáték-utca) vannak. A pezsgő társasági élet pedig az utcán is zajlik. Legalábbis reggel és estefelé, mert délben mindenki behúzódik a hőség elől. Tényleg, eddig még nem írtunk az időjárásról! Azért nem, mert valójában kellemes volt, szerencsénk volt vele. Az írták az útikönyvek, hogy mi a száraz-meleg évszak közepén jövünk, és ezt is kaptuk: száraz és meleg volt, a déli napsütés pedig elég perzselőnek tűnt. Ha Noiba érkezve jöttünk még jó 800 kilométert délre, és tovább melegedett az idő. Délben nem fehér embernek való a hőség, de ahogy fent írtuk, a helyiek is behúzódtak.
A kimaradt társasági életet reggel és este pótolják: mindenki kis műanyag sámlikra ül az utcákon, végérvényesen elfoglalva így a sétálók elől a járdának azt a kis részét, amit a parkoló robogók előtte még szabadon hagytak. Este – ki tudja, honnan: kapualjakból, kifőzdékből, sógor-komaasszonyoktól – előkerülnek az óvodástea ízesítésű italaik (zöld, meleg és cukros), és a szotyola. A szotyit és a meleg italt mindenki fogyasztja, de a menü még kiegészülhet gyümölcsökkel és a helyszínen (mármint a járdán), faszénen sütött kis falatokkal, amik nyersen érkeznek banánlevélbe csomagolva, általában fapálcikára húzva. Reggel pedig az elmaradhatatlan tészta-leves (noodle-soup) a sláger. Itt nem annyira különül el a reggeli a többi étkezéstől, akkor is ugyanazt eszik, és a legnépszerűbb a húsleveles szerű-étel, amit kis tálkákból szürcsölnek be. Lehet disznó-, marhahúsos, zöldséges, és lehet még bele gusztus szerinti főtt húsokat válogatni.
Reggeli után mindenki robogóra pattan, de tényleg úgy tűnik, hogy mindenki, mert hatalmas motoros hordák veszik birtokba az utakat. Némelyiken két gyerekkel négyen is ülnek, némelyiken pedig szekrénynyi holmit hurcolnak. A közlekedési táblákat, jelzéseket, javaslatként értelmezik: az egyirányú utca vagy behajtani tilos inkább csak ötlet szerintük, a zebrának meg a piros lámpának is csak a kezdő európai turisták tulajdonítanak jelentőséget. Ennek megfelelően úgy kell átkelni az utcán, hogy az ember lelép a motorosok közé, és reméli, hogy majd kikerülik. És tényleg működik a dolog, amíg átmegyünk egy kisebb utca túloldalára, hat-nyolc motoros kerül ki lassítás nélkül. Persze nem mennek iszonyatos gyorsan: a szabályok nélküli működésnek van ára: lassabban hömpölyög a közlekedés (közgazdászoknak: stabil, nem hatékony egyensúlyban van a rendszer). A városokon kívüli közlekedés is nagyon lassú, mert szűk utak vannak, változó állapotban. A Halong-öbölből jövet a buszon a helyi szomszédom egyébként azt a választ adta a mi Vietnám legnagyobb problémája kérdésre, hogy a közlekedés. Felületes benyomásaink alapján nem cáfolnánk.

Hanoiban esténként sétáltunk, a mesterséges tavaik körüli parkokban elviselhetőbb volt a hideg, és enni jártunk. Hitegettem Gabit előtte, hogy a beszámolók szerint itt nagyon jó a konyha, és így is lett: az ázsiai konyha húsai és mindenfajta tengeri herkentyűi, a rizsek, sült rizsek, tészták, sült tészták találkoztak a francia gyarmatosítók konyhájával, és ehhez még hozzáadódott (már Észak-Vietnámban is) az amerikaias – nyugat-európaias stílus is. Be kell vallanunk, hogy csak az étlapokból vettünk nagy mintát, az éttermekből nem, valójában az első nap estéjén talált helyünkre mentünk minden este. De minden nap újra és újra úgy döntöttünk, hogy nincs értelme váltani. Geckoékhoz (így hívják őket) be kellett menni egy szűk kapualjba és felmenni egy csigalépcsőn egy ház felső emeletére, ahonnan az óváros tetejét lehetett bámulni. Az étlap ázsiaiasan hosszú helyi-ajánlatokkal, és minden nagyon finom volt, megjöttek végre az eddig hiányzó desszertek is: flambírozott csokiöntetes banán, például. Előtte meg gyömbéres-zöldpaprikás marha kókusztejjel. Három fogás, sok-sok folyadék 1000-1200 forintért. Szóval, elmennénk ötödszörre is.
Voltunk vizibáb előadáson is (az útikönyvek szerint ez nagyon vietnámias, talán mint a budapesti Kaláka-koncert?), ahol a vízben mozgó bábokat a felszín alatti pálcikákkal mozgatva jeleneteket adtak elő a helyi legendákból. Színes volt, legalább délidőben légkondizott helyen ültünk. Úgy minősítettük, hogy annyi pénzt megért, amennyibe került. Nem volt nagyon drága a jegy.
A Ho Shi Minh mauzóleumba viszont ingyen lehetett menni, és soha nem felejthető élmény volt. Az országot egyesítő Ho-apó – aki a korábban nyugatiaskodni próbáló déliek közül jócskán küldött átnevelőtáborokba – továbbra is mindenhol ott van az egyébként teljes piacgazdaságot működtető ázsiai-kistigris országban. Minden bankjegyen az ő arcképe látható, és sok-sok óriásplakátról veti vigyázó szemeit szeretett országára. Szóval, Ho-apó emlékét egy népligetnyi városrész őrzi. Ebben három látogatható rész van: a mauzóleum (ahol így utólag lehet személyesen találkozni vele), a dolgozó-lakóhelyét bemutató korábbi elnöki részleg és a neki szentelt több emeletes múzeum.
Ha megfelelő ruhát vettél – az idősebb helyiek nagyon is kiöltöznek tiszteletük jeléül – és átengedtek a beengedő kapun, akkor besorakozhatsz a mauzóleum sorába. Kettesével kell rendeződni, már itt sem illik zsebre tett kézzel állni (tényleg tudom, szigorúan rám nézett egy katona a nyegleségem miatt), és fel kell készülni az élményre. A sorállás alatt mindenki ugyanúgy múlatja az időt: a sétány túloldalán szintén bejutásra váró több ezer óvodás nézegetésével. Az ovisok – láthatóan nem nagyon értve még a dolgot – kergetőznek, hangoskodnak vagy egymás ruhájába kapaszkodva (itt a libasort még így is erősítik) haladnak a bebalzsamozott test felé. Az egyenruhás katonák és az óvónénik pedig rutinosan, türelmesen – de a célhoz közeledve egyre határozottabban – terelik őket össze. A mauzóleumba jutva az egy emeletnyi lépcsőn mentünk fel, és egy belső terem közepén feküdt az ősz szakállú népvezér. Egy kört mehetett mindenki, de a legjobb dolga természetesen az ovisoknak volt: az övék volt a legbelső, legközelebbi, VIP-pálya, kis dobogóval magasítva, hogy onnan láthassák, aki annyira szerette őket. A teremből kijövet, a lépcsőről lejövet még meg vannak illetődve (talán nem az átszellemülve a helyes kifejezés), de a sötét épületből kiérve aztán újra övék a világ, kiabálva szaladnak szerteszéjjel. Volt aztán még itt sok minden a személyi kultuszból: Ho-apót puszilgató gyerekfényképektől kezdve a tanító kedvenc Lenin-képig, de azért mégis, a legnagyobb élményünk a több ezer óvodás Ho-apóval való ismerkedése volt.

Ha Noiból még jó 800 kilométert utaztunk délre, Vietnám közepének tengerpartjához, egy Hoi An nevű városkába, ahonnan az óváros ruhaboltjaira kevésbé, a tengerpartra – biciklivel mentünk – sokkal inkább fogunk emlékezni. Elképesztően jó adottságai vannak a strandnak: pálmasor nő beljebb, aztán finom apróhomokos a part. És állítólag Vietnám keleti oldalán, a tengerpart több száz kilométeren keresztül ilyen. Biztos ennek is tulajdoníthatóan, az itteni rész még nem annyira épült be szállodákkal, egyszerűbb, büfészerű létesítmények sorakoznak egymás után, ahol olcsó és ehető a kínálat, aztán nagy napernyők alá húzódhat be, aki nem akarja magát megperzselni a napon. Így tettünk mi is, és persze vadásztuk a hullámokat a tengerben. Aztán útnak indultunk Kambodzsa felé, de erről majd legközelebb, ez most már így is hosszú lett.