Siem Reapból repülővel mentünk Kuala Lumpurba, Malajzia fővárosába. Tulajdonképpen Thaiföldet repültük át, nem a mostani zavargások miatt, hanem eredetileg sem szerepelt az útitervünkben. Kuala Lumpurból rögtön Malajzia legnagyobb nemzeti parkja felé vettük az irányt. Jó utak vannak, a buszok jóval könnyebben küzdik le a távolságot, mint Kambodzsában és Vietnámban. A Taman Negara egy esőerdő (már nagyon közel vagyunk az egyenlítőhöz), és teljes természeti védettséget élvez a növény- és állatvilága. Tényleg látványosan élvezik is ezt a nyugalmat, a bejárathoz menő háromórás hajóúton a folyó mentén több játszadozó majomcsapatot is láttunk. A zöld minden árnyalata előfordul itt, az aljnövényzettől a magasra nyúló fák különböző színeiben. Kocabotanikusként azt figyeltük meg, hogy az otthoni túrázásoknál egy-egy fafajta a meghatározó az erdőben (bükkös vagy fenyőerdő), az esőerdőben pedig egymás felett nőnek a buja rétegek az aljától a több tízméteres tetőig. A klíma szerintünk kellemesebb, mint Hoi An – Kambodzsa vonalon, gyakran esik, és mindig nagyon nagy a pára, de egy pár megváltó fokkal kisebb a forróság. Az esőerdőben túrázni tulajdonképpen olyan, mint az otthoni pálmaházakban gyalogolni, csak sokkal nagyobb a zaj: ciccegnek, hegesztenek a bogarak, kiabálnak az emlősök. A bent alvós, sátorozókhoz képest mi csak kisebb gyaloglásokra vállalkoztunk, amik közül a legnagyobb attrakció egy függőhidas panorámaséta volt a fák tetején. A ruháink nagyon gyorsan fogytak, mert öt perc alatt izzadtuk vizesre őket, úgyhogy megvolt a testmozgás is.

A Taman Negarából a keleti partra mentünk, a Perhentian szigetekhez. Két sziget van: kicsi és nagy, mi a kicsin laktunk, ahol csak negyed óra átmenni a keletiről a nyugati partra, de a nagyobb is csak párszor ekkora. Ezek a szigetek is teljesen trópusiak, dzsungel borítja őket, de ahol a tengerpartig nem érnek a fák, ott fehér a homok és türkiz a tenger. Ez a rész is természetvédelmi övezet, vigyáznak a tenger tisztaságára. Alig hihető, hogy ilyen strandok mellett is van népszerűbb időtöltés a napozásnál és fürdőzésnél, pedig van: a búvárkodás. Van itt minden szinten szinte minden: roncsmegfigyeléstől a több napos palackos tanfolyamokon át a két órás szemüveg, pipa kezdő szintig. Én az utóbbit kinéztem magamnak, Gabi meg rám hagyta, hadd menjek, ő addig napozik. Aztán végül úgy döntött, nem drága, eljön ő is, két óráig kibírja, és majd a motorcsónakban napozik, amíg én ugrálok. Lelövöm a poént: annyira élveztük, hogy a végén azonnal megbeszéltük, hogy másnap is megyünk ugyanerre. Hogy mi tetszett ennyire? A program szerint három helyre visznek motorcsónakkal: teknős pont, korall pont és cápa pont. És tényleg ezek voltak. Óriás teknős úszott alattunk három méterrel (annyira tiszta a víz, hogy jól látható, ahogy lomhán tempózik), a korall sok-sok ezer színes kis halának rajai között lebegtünk, és megnéztük, amint öt kis cápa uzsonnázik alattunk. (Először tartottunk a cápáktól, de a helyiek annyira meggyőzően mondják, hogy náluk mindenki barátságos.) Nem ragozom tovább, és ezt persze fotózni se tudtuk, de a másnapit is ugyanennyire szerettük. A konyha is jó, reggelire jönnek az ismeretlen gyümölcsök turmixai, esténként pedig a grillezett tengeri herkentyűket tálalják: homár polippal és rákkal meg én nem is tudom micsodák (ezért is maradok a csirkés szendvicsnél).
A mostani élményeket már a korábbi bosszúságok se csorbítják, szabott árak vannak, azt kapjuk, amit ígérnek, sőt, sokszor hozzátesznek egy kis pluszt, a maláj vendégszeretet tényleg tapasztaljuk.