Hong Kongtól Kuala Lumpurig

Utazásunk talán legnevezetesebb célpontja Angkor régi városa és templomai voltak. Mindenféle világ csodája közül azok közé tartoznak, amelyek viszonylag épségben megmaradtak. A legnagyobb kárt szinte a gyűjtők tették bennük, amikor egy-egy darabot házi kollekciójukba vittek. Mi nem igazán tudtuk elképzelni, hogy milyen lesz, ezért íme néhány tudnivaló: (hogy aki nem ismerné, ne kelljen utánanéznie):
A khmer (kambodzsai) civilizáció fénykorában, (ami nagyjából a mi Árpád-házunkkal esett egybe) számos templomot-kolostort építettek egymáshoz közel, Angkor városa köré. Magát a várost is ebben az időben fejlesztették királyivá. A templomok nagy területen helyezkednek el, a látványosság egyik végétől a másikig több mint 20 kilométert kell utazni.
Amíg az egyiptomi piramisokról hiányzik a márványbevonat, meg a sok arany a belsejükből, és a görög csodák romos állapota alapján lehet képzelegni az eredetijükről, addig a khmerek a kőfaragásban lelték meg a díszítés fontosságát, így a templomok és a város királyi része jó állapotban maradt meg. Az épületeket csak valamikor a XIX. században kezdték feltárni, mert benőtte őket a dzsungel.
Három napig csodáltuk a templomokat és az épületeket, lenyűgözőek voltak, gondolkodtunk, hogy mihez lehet hasonlítani ezt a kambodzsai csodát, de nem találtuk párját. Szerencsére az infrastruktúra is kiépült, az épületek között jó utak vannak, úgyhogy a tuktukunk (a lovas hintó robogóval modernizált változata) gyorsan hozott-vitt minket. Amennyire tudtunk, küzdöttünk a hőséggel, fél ötkor keltünk, napkeltére mentünk és dél körülre már menekültünk a hűvösbe. Reggel nyolc körül már perzselt a nap, 10-kor pedig grillezni lehetett volna a köveken. A romokhoz vezető úton van egy újnak tűnő múzeum is, jól tettük, hogy megnéztük, mert légkondicionált és sok mindent könnyen emészthetően elmagyaráz Angkorról. Utóbbi is fontos, mert bár olvastunk előre, nagyon más kultúra, vallás, történelem az itteni, úgyhogy nekünk, laikus turistáknak, nehéz elkapni a finomságokat, amik a habot adhatják a tortára egy-egy templomnál.
 

Ez a fantasztikus látványosság minden khmer (kambodzsai) számára nagy fontossággal bír. Ott van a zászlójukon az egyik épület sziluettje, és még a legtávolabbi (banlungi) szállodákban is óriási Angkor képek fogadják a látogatót. A múzeumban pedig már tündöklő ős-khmer kultúráról is olvashattunk, ami a régiós szomszédokénál sokkal régebbi (annyit azért a korrektség kedvéért odatettek, hogy a khmer civilizáció kezdetét az egyidejű pontos kínai leírásokból tudjuk).
Jó ez, ha van egy szegény népnek mire büszkének lennie, de az út során egyre többször jutott eszünkbe a közgazdászok által többször megfigyelt kincsek átka. Eszerint, nem biztos, hogy jó, ha valaki valami nagy kincsre lel, mert ellustíthatja, illetve a nép akkora energiát fordíthat a kincsek elosztására, hogy az más fontos tevékenységektől von el munkát, amik így nem annyira fejlődnek (Váradi Balázs ír itt a jelenségről részletesebben és szellemesebben.) És mintha Kambodzsában is ez történne. Mindenki a romokból akar megélni minden áron. A turistákat becsapják, óriási árakat mondanak, szolgáltatni viszont még nagyon fejlődő szinten tudnak. Vietnámban az olcsóbb szállásokon is minden nap takarítottak, tisztogattak legalább egy felmosás erejéig. Itt meg sokszor azon bosszankodtunk, hogy vajon azért kérnek meg rá, hogy a hotelbe lépve vegyük le a cipőnket, hogy a talpunkkal szedjük össze a koszt? Közben meg jókat nevettünk a pihenés kambodzsai formáján: míg otthon a lapátra-ásóra támaszkodás a divat (hogy ne csak más szemében a szálkát: én meg a billentyűzetre szoktam ráaludni), itt úgy ültek-feküdtek az őrök, hotelportások, hogy a végtagjaik lógjanak (talán így még jobban zsibbadhat a fej, amíg a végtagokba megy a vér). És kétszer is átkutatták a csomagunkat, egyszer a hotelben (eredmény: mínusz egy kis készpénz és egy fél parfüm), egyszer a repülőtéren (mínusz egy ötéves törött mobiltelefon). Mind a kétszer biztosak lehettek benne, hogy turistákat lopnak meg, úgyhogy nekünk ne emlegesse semmilyen útikönyv a vendégszeretetüket. Persze tudjuk, nagyon mélyről kell felkapaszkodnia az országnak, a Pol Pot rezsimben úgy irtották negyven éve az értelmiséget, hogy aki beszélt idegen nyelvet vagy szemüveget viselt, azt már lelőtték. És utána még egy polgárháborút is megszenvedtek, csak alig húsz éve lett rend. Kívánjuk nekik, hogy ne sújtsa őket a kincsek átka, és húsz év múlva már az ötletes szolgáltatásokkal (királydrámák előadása Angkorban vagy hang és fényjátékok?) szerezzék meg a látogatók pénzét!
Szóval, szép volt, elég volt, irány Malajzia!