Yangshuo volt rövid kínai utazásunk utolsó állomása. Yangshuoról állandóan a Sivatagi Show Okawango oázisa jutott eszembe: a sivatagban állandóan vízért és élelemért küzdenek az állatok, de egy szerencsés helyen, az Okawango folyó deltájában mindig van víz, állandóan zöldek a növények. Az ott élő állatok pedig látványosan lustábbak, kövérebbek sivatagi társaiknál. Yangshuoról azért villant be ez a kép, mert itt is a szerencsés festői környezetnek, a Li-folyónak és a környékbeli hegyeknek köszönhetően van aranyélete a helyieknek (Ha Dobogókő a világ szívcsakrája, itt lehet Kínáé.). Tele van turistákkal, itt még nem kínaiból is sok volt. Az éttermek és a bárok éjjel-nappal tömve vannak, nem is kell annyira küzdeni a vendégekért. Az is rögtön feltűnt, hogy tényleg drága autók jönnek-mennek, BMWből is a dzsipek, meg a többi nyugati prémiummárka. Jó hír volt számunkra, hogy gyakorlatilag egy szúnyog, bogár se volt. Úgy látszik, a helyi hatóság úgy döntött, hogy a szúnyog rossz Yangshuoban, a küzdelem pedig nyilván egyoldalú volt, mert a kínaiak nyerni szeretnek.

És hogy mi hogy is töltöttük az itteni időnket?
Guilinból a Li-folyón egy hatszemélyes motoros bambusztutajjal úsztunk le Yangshuoig. Tényleg fantasztikus látvány volt, ahogy a folyó kanyargott a kúphegyek között. Ez a legnépszerűbb szórakozás errefelé, és nem is drága, szerintünk ráadásul a legkisebb-legolcsóbb hajó a legnagyobb élmény. A bambusz-hajózást mindenki kipróbálja, aki eljön errefelé, és az utcán is állandóan üldöznek a „bamboo-boat” ügynökök.
Egy napunkat biciklizéssel töltöttük a környéken, egy kisebb folyó menti útvonalat ajánlottak. Nem éppen kiépített bicikliút volt, úgyhogy szükség volt a biciklik rugójára. Itt már nem volt nagy a gazdagság, lerobbant falvak (durvább szóhasználattal putriszerűek voltak) ösvényein gurultunk időszakos motoros kísérettel, akik a túravezetésüket ajánlgatták (nem vettük igénybe a szolgáltatást, biciklis térkép alapján nélkülük is elboldogultunk). A célállomás egy kis kőhíd volt: a Sárkány-híd, aztán a folyó másik oldalán jöttünk vissza. A mi partunkra bambuszkompon jutottunk vissza, ami még itteni viszonyok között is kiérdemelte a lélekvesztő meghatározást, de minden rendben ment. Vajon mikor fog beépülni ez a környék is nyaralóövezetté? Vagyis miért nem épült be eddig? Kinek kellene a közműveket idevezetnie? Valamilyen szabályozási akadály lehet a háttérben, mert a városban látottak alapján biztos, hogy lenne kereslet az üdülőtelkekre is.
A kisvárost is körbenéztük: park, piac, sétálórészek, folyó-parti sétány is megvolt.
Az utolsó este pedig még befizettünk egy fényjátékra. Megint úgy értékeltük, hogy megérte az egyébként elég borsos jegyárat (tényleg, általános tapasztalatunk, hogy a viszonylagos olcsóság mellett a programokért tudnak számolni az itteniek is. Mondjuk, nyilván két ár van a helyieknek és a külföldieknek.) De tényleg megérte a látvány, aminek a folyó volt a színpada. Hogy is meséljük el? Talán szabadtéri színházhoz lehet hasonlítani az élményt, vagy még inkább: olyan volt, mint egy sportesemény megnyitója. A show este volt, nem tudtunk jó képet készíteni, de az érzékeltetésére ezeket lehetett róla olvasni: az rendezte, aki a pekingi olimpia megnyitóját. Az előkészületek öt éven át folytak: amíg megcsinálták a két-három kilométerre lévő hegyek kivilágítását is. Több, mint hatszázan szerepelnek benne, és többször több, mint kétszázan vannak a színpadon. Nem a történet volt annyira fontos, hanem egy-egy képnek a megformálása, kialakítása, amik egy szín köré csoportosultak. Nekem a piros, halászos tetszett legjobban, amikor vagy száz szereplő kis csónakkal evezett a vizen, és óriási piros halászhálókat mozgattak közösen.
Kínai oázisunkat jó nagy utazással hagytuk el. Reggel nyolckor indult a buszunk Yangshuoból, kora délután ért Nanningba. Itt vagy egy órát buszoztunk át a pályaudvarra, ahol elég kalandosan, az utolsó pillanatban értük el a Hanoiba tartó éjszakai vonatot. Kellemes élmény volt, valami régi időkből maradhatott berendezéssel volt felszerelve, és nem kaptunk hálótársat a négyes hálókocsiban. Hajnalban értünk Hanoiba, ahol kemény taxi-alkudozás után mentünk a buszpályaudvarra, aztán busz-busz-hajó-busz kombinációval (pedig csak egy jegyet vettünk) értünk délutánra Cat Ba szigetre.