Hong Kongtól Kuala Lumpurig

Ahogy írtuk múltkor, jól éreztük magunkat Vietnámban, úgyhogy sajnáltuk ott hagyni. Az egyetlen nehézségünk az üzletelésekkel volt, nehezen jöttünk bele az alkudozásba. Szerintem, ha nem voltunk tisztában az árakkal, akkor kb. a duplájáról indítottak, de voltak rosszabb élmények is. A Halong-öbölnél teljesen más lett a hajó, mint amit ígértek. A buszokról általában akkor is át kellett szállni, ha előtte állították, hogy nem. Vagy reggelinél egy-két plusz tétel rákerült a számlára. Szóval, mindig résen kellett lenni, de még ezzel együtt is boldogan gondolunk vissza a vietnámi részre.
Persze vártuk már a következő élményeket is. Hoi Anból, a tengerpartról este indultunk nyugatra, Kambodzsa felé. Először az utazási iroda elől személykocsival vittek a szomszéd városba, ahol egy garázsban várakoztunk a buszra. Szinte már bántuk, hogy most nem alvós busz jött értünk, amit az első furcsállás után már megszoktunk. (Az alvós busznál három sor – balra, jobbra, középen – emeletes ágyban fekszenek az utasok, majdnem negyvenen. Első látásra zsúfoltnak tűnt, de aztán rájöttünk, hogy a hosszú utakon jobban lehet rajtuk pihenni, aludni.) Reggelre megérkeztünk a célállomásra, ahol a buszpályaudvaron már senki nem tudott angolul, így alapos felderítés után kockáztattuk meg az egyik buszt, ami szerintünk irányba ment, és igazunk lett. A busz végállomásától pedig alkalmilag tehertaxivá alakult robogóval (sofőr + két utas + három hátizsák) értük el a vietnámi – kambodzsai határt, amiről kiderült, hogy nem nagy forgalmú, de működő.
A határőrök tették a dolgukat kis fabódéjukban, gyorsan elkészült a kambodzsai vízumunk is. Aztán – mintha mi se lenne természetesebb szolgálatban lévő határőröktől – felajánlották, hogy jó pénzért bevisznek a következő városig, ahonnan lehet tovább menni busszal. Nem volt nagyon jó az alkupozíciónk, úgyhogy elfogadtuk az ajánlatot és megérkeztünk Banlungba. Elég elképesztő volt a hely, a porfészek elnevezés szinte hízelgő. A városon keresztülmenő úton van csak aszfalt, a többi mind földút és száll a vörös por. Közvilágítás nincs. Megpróbáltunk utolsó erőnkkel azonnal tovább menni. Eljutottunk egy tourist infohoz (vajon ez hogy került ide, amikor még Angkorban sincs ilyen?), ahol minden zárva volt, de amikor már kezdtük volna feladni, megjelent egy sámánszerű fiú. A sámán címet nálam azzal érdemelte ki, hogy az egyik szeme rossz volt, és tudott angolul. Tőle tudtuk meg, hogy délután lehetetlen ebből a városból bárhová tovább menni, csak reggel mennek buszok, taxik. Így kénytelenek voltunk ott aludni, és másnap reggel mentünk a Mekonghoz.
Az út elképesztő volt: a város után nem volt aszfalt, a főút döngölt föld volt. És az út mentén lévő szegénységhez foghatót se láttam még Európában (pedig tavaly megjártuk Albániát is). Elszórva láttunk egy-egy házat, ami jobb esetben fából volt tákolva, de több sátorszerű ponyva is volt. Villany, víz nem jut el ezekre a lakóhelyekre, fürdőszobaként egy-egy vízgyűjtő gödör funkcionál. Nagyon megrázó volt, nem tudom, élnek-e ennél lejjebb a világ bármely részén.
120 km és hat óra után érkeztünk meg a legendás Mekong-folyó mellé Kratiébe. Kratie kicsi, de a turisták sokszor megállnak itt, főleg akik a Mekong mentén Laoszból jönnek. Azért szeretik, és mi is ezért szerettük meg, mert nagyon szép része ez az óriási Mekongnak, és nem messze fürdőznek a Mekong édesvízi delfinjei. Elmentünk, megnéztük kishajóról a delfineket, és szomorúak lettünk, hogy már csak kevesebb, mint százan vannak. Reméljük, azért nem fognak végleg eltűnni, nagyon jópofák, a tengeri rokonaikhoz képest sokkal bumszlibb, lekerekítettebb orruk van. Itt már tényleg komolyan küzdöttünk a hőség ellen: reggel és este, kalapokban és hosszú ruhában mertünk csak kimerészkedni, a többi időben lehetetlennek éreztük. Valójában éjszaka és nappal árnyékban is nagyon meleg van, biztos, hogy sehol nem jött 30 fok alá a hőmérséklet.
Kratiéből másnap a kambodzsai főváros kihagyásával (egyöntetű vélemények szerint nincs ott semmi látnivaló) a híres-neves Angkor felé vettük az irányt.